Szabad vagyok? - Történetek

Gyógyászati célokra már évezredek óta használnak növényi hatóanyagokat. Ezt bizonyítja She Nung uralkodó növénygyűjteménye kb. Kr. e. 2000-ből, az Ebers papirusz (Kr. e. 1550.), ókori egyiptomi receptgyűjtemények, melyek az "indiai füvet" spazmolitikumként és sedativumként írják le, a mákot pedig a tályog és a síró gyermek kezelésében találták hasznosnak.

Mindezt természetesen csak empirikus módon, tapasztalatok alapján alkalmazták. A hatóanyagról és a hatásmechanizmusról fogalmuk sem volt.

A történészek szerint ez azért volt lehetséges, mert az ember folyamatos és közvetlen kapcsolatban állt a természettel, amely egyszerre volt barátságos és ellenséges. Érthető hát az igénye, hogy meg tudja különböztetni a hasznos növényeket és az ehető állatokat - tehát mindazt, ami táplál és gyógyít - mindentől, ami halált okozhat.

A táplálékszerzés szükséglete hamar elvezette az embert arra, hogy az őt körülvevő növényzetet fogyassza el. Így volt lehetséges, hogy észrevette: bizonyos növények elfogyasztása hasi panaszokat, fájdalmat okoz, míg másoké a fáradtságot és a fájdalmat enyhíti.

A megfigyelések a világ, a természet és az emberi test megértésére alapozódtak, és fő forrásuk az introspekció (önelemzés, szemlélődés) volt.

Az ilyen introspekció még az ősi időkben is elvezette az embert addig, hogy felismerjen anyagokat, melyek befolyásolják "coenaesthesisünket", azaz általános jólét- vagy betegségérzetünket. Ez jelenti a világ számos részén felfedezett koffein tartalmú anyagokat (kávé, tea, mate, guarate, coh), az ópiumot, a marijuanát, a különböző hallucinogéneket és stimulánsokat, beleértve a kokaint is.

Minden hagyományos kezelés az emberek vallási érzékenységének és betegség-érzékenységének a visszatükröződése.

A hagyományos orvosi elmélet szerint az egészség és a betegség a személy és a lélek, a személy és személy, a személy és a természet (látható és láthatatlan) közötti egyensúly kiegyenlítettségén ill. kiegyenlítetlenségén alapul.

A betegségek mitikus és mágikus magyarázata, és később a vallási és démonológiai megközelítések megerősítették a régieknek azt a nézetét, hogy a gyógyítás ceremóniákra, imákra, varázslásra kell, hogy épüljön.

A drog a beteg ember és az orvos (pap, varázsló) számára egyaránt a természettel vagy az istenségekkel való kapcsolatfelvételt jelentette.

A droghasználat a direkt terápiás hatáson túl rituális funkciókat is betöltött, a tudat olyan állapotainak eléréséhez segített hozzá (víziók, transz, extázis), melyek fontos célt szolgáltak: más világokkal való kapcsolatfelvételt.

Az orvosi funkció alapvetően szociális jellegű volt: az adott társadalom felkérte a papot, a sámánt, a gyógyítót, hogy szerepeljen közvetítőként a látható és a láthatatlan világ között. Ennek a funkciónak az eszközei azonban szigorúan a társadalom ellenőrzése alatt álltak.

A droghasználat ennek ellenére korlátozott volt, nem vezetett tömeges drogfüggőséghez, hiszen meghatározott céllal és alkalmakkor használták vallási ceremóniák, kultikus gyakorlatok során.

Napjainkra a helyzet lényegesen megváltozott. Az itt olvasható sorsok, történetek bizonyítják, a droghasználat túllépett eredeti keretein és romboló ereje elszabadult.

Drogkarrierek